Azon kívül, hogy a politikai pártok mély egylényegűségről téve tanúbizonyságot, ott pancsolnak be a szociknak, ahol tudnak (mely rítusban részt vesz maga a céltábla is, ha valahogy kimaradnak egy körből, készségesen lefejelnek önszorgalomból egy kéznél lévő kemény, lehetőleg dudoros tárgyat), az ég egy adta világon semmi nem történik a parlamentben.

A kormányprogram vitája a legnagyobb ködevés, amit csak ki lehet találni, maximum az derülhet ki, hogy ki mennyire szépen tud beszélni valamiről, aminek tartalmi elemei a nyelvtani elemek egyeztetésére korlátozódnak.

Miután az is hagyomány, hogy a kormányok nem csak a választási ígéreteikre, hanem a kormányprogramra is kellő távolságtartással tekintenek, a tét nélküliség felszabadítóan kellene hogy hasson a társaságra. Az új kormánypártok számára csak az értékes időt veszi el a kormányzás átvétele előtti legfontosabb pillanatokban, míg az ellenzéki képviselők legfeljebb elálmodozhatnak róla, milyen buli is lesz, ha ők jutnak egyszer oda.

A szimbólumokra, gesztusokra érzéketlen korunkban pedig nem várható el a tömegektől és bal-liberális progresszió képviselőitől, hogy vegyék a fáradságot és az azt megillető alapossággal dekódolják a Fidesz értelmiségi rétegrejtvény könnyedségével megfogalmazott cirádáit.

A kormányprogram vitájának vezérszónokai tulajdonképpen megragadhatják az alkalmat, hogy a jeles aktus apropóján mondjanak, üzenjenek valamit azoknak, akik mérhetetlen türelmük és a magasztos pillanatok iránti perverz érdeklődésük következtében nézik a parlamenti közvetítést.

A kormányoldalt hagyjuk, őket úgyis az első kormányzati intézkedések első következményei alapján ítéljük majd meg.

Az ellenzék azonban azzal járulhat hozzá legjobban (és csak egyedül azzal) a kormányzás, és a nap sikeréhez, ha szépen beszélve elkezdi a hidegháborús magyar politikai közhangulat enyhítését.

Mondhatni természetes, hogy ennek a kívánalomnak csak a szocialisták nem voltak képesek megfelelni.

Az m. attila nevű csávó, aki legújabban a párt ifjú reménysége (még a megyó szerint is a megújulás záloga), olyan beszédet rittyentett, amely nem csak csökött retorikai képességekről, a helyzet teljes félreértéséről tanúskodott, hanem azt a szomorú tényt is demonstrálta, miszerint ezek a csávók pontosan annyira hülyék, amilyennek kormányzati teljesítményük alapján látszanak. Nemcsak nem értik a helyzetet, hanem aktívan erősítik annak rájuk nézve kellemetlen elemeit. Nem néznek szembe azzal, hogy a szavazók nyolcvan és a lakosság kb. 90 %-a őket teszi felelőssé mindenért (beleértve a túlnyomóan nedves és szeles időjárást is). Az ifjú reménység szónoklata, néhány erőltetett poénon kívül teljes egészében a 2002-es, véletlenül jól eltalált, az első Orbán kormány hülyeségeit jól kihasználó és még a médiatúlsúlyuk idején sikerre vitt kampányuk címszavait idézte vissza. Ez a duma már 2006-ban is csak azért volt sikeres, mert egyrészt nettó szavazatvásárlással párosult, másrészt olyan gátlástalanul hazudtak mellé, ami még a magyar viszonyok között is elképzelhetetlennek tűnt. Merő anakronizmus volt ez, szánalmas, nevetséges és legfőképpen meggyőzően tette kérdésessé, hogy ki is az ellenzék vezető ereje.

A jobbik vezérszónokának teljesítménye nem nevezhető másnak, mint kellemes meglepetésnek. A korábbiakban egy kültelki strici finomságával operáló vóna gábor olyan beszédet mondott, amelyet cinikusabb lélekkel simán lehetne a liberálbolsevista, judeoplutokrata világösszesküvésbe történő belesimulásként értékelni. Nem csak támadta a kormányt, hanem hangsúlyozta a számára pozitív elemeket, kifejezetten visszafogott (magához képest különösen) retorikai eszközöket használt, úgy zsidózott és cigányozott (a buzik már nem is számítanak?), hogy abba tulajdonképpen nem is lehet első körben belekötni. Az előzmények ismerete nélkül már majdnem komoly parlamenti pártnak tűnnének, ha a villanyszerelő csávót valahogy kezelni tudnák.

Az LMP vezérszónokai tudták leginkább megbecsülni, hogy hol és milyen helyzetben vannak igazából. Pont annyira hangsúlyozták intellektuális fölényüket a szocikkal és a jobbikkal szemben, hogy az nyilvánvaló, de ne visszatetsző legyen, nehogy valakinek eszébe jusson az szdsz primitív, arrogáns, voluntarista nagypofájúsága róluk, ami az amúgy is belvárosi értelmiségiekkel telezsufizott pártnak a gyors politikai halállal lenne egyenértékű. Tettek gesztusokat a Fidesz felé (elhelyezett rúgásaik a nevetés katarzisát kínálták annak, aki húsz éve sem hagyta ki ezeket a napokat) úgy, hogy tárgyalóképességüket megőrizzék, sőt ezt a tárgyalóképességet már ebben a körben is úgy pozicionálták, hogy az még a jobbik felé is meglegyen.

A szocik még 90-ben sem voltak ennyire karanténban. Szögesdrót, kutyák, felszólítás nélkül tüzelő őrség, hogy az általuk terjesztett métely ki ne törjön. Senki nem veszi komolyan őket.

Lehet, hogy mégis normális parlament lesz ez?