Ma húsz éve történt, hogy az akkori törpe ellenzék legfeltűnőbb figurája, Petőfi (Petrovics) Sándor elmondta felelőtlen, agresszív, reálpolitikától elszakadt beszédét (egy  középület lépcsőjén!!!), azt követelve, egyéb badarságok mellett, hogy az osztrák csapatok vonuljanak ki Magyarországról.

A lehetőségektől megittasult magyarkodó tömeg számára egy rövid ideig nagy politikai tehetségnek tűnő Petőfiről akkor senki nem gondolta volna, hogy húsz éven keresztül a legnagyobb akadályozója lesz az egészséges magyar politikai fejlődésnek.

Mindannyian emlékszünk szeretett uralkodónk ellen lázító versélményeire, tiszteletlen viselkedésére az agg Haynau tábornokkal, vagy arra, hogy milyen agresszíven viselkedett az orosz ulánusokkal a segesvári csatában. Olyan bűnözők pártjára állt, mint az aradi tizenhármak néven ismert nemzetközi bűnözői csoport, vagy olyan korszakos honmentők ellen lázadt, mint Bach Sándor, a nagy reformátor.

Most, amikor újra felhők gyülekeznek drága hazánk egén, újra aktivizálja magát ez a politikai kalandor, aki hamisan arra hivatkozva, hogy egy percet sem töltött kormányon, annál többet börtönben az elmúlt húsz évben, ki akarja magyarázni magát abból a generális felelősségből, amelyet kétségtelenül visel az ország eladósodásáért, a hatalmas munkanélküliségért és azért, hogy szeretett uralkodónk és kormánya egyetlen tervét sem volt képes megvalósítani. Ennek a senkiházinak semmilyen terve nincs arra vonatkozólag, hogy hogyan lehetne felvirágoztatni az országot, de nem átallja kritizálni a költségvetés egyensúlyát helyrehozni hivatott bölcs kormányzati intézkedéseket. Hevesen ellenzi például a közadakozásból épült Pest-Budát összekötő híd privatizációját és a hídpénz bevezetését, sőt merészeli felvetni, hogy e hidat nem helyes a magyar nép nagy barátjáról, Paskievics cári tábornokról elnevezni.

Pedig bárki könnyen beláthatja, hogy a tapasztalatok mily magától érthetőséggel bizonyítják az állam alkalmatlanságát ilyen komplex feladatok kivitelezésére, hiszen az állam által épített három híd mindegyike összeomlott a befejezéshez közel, míg a negyediket tévedésből a folyóval párhuzamosan húzták fel. (Igaz ez utóbbi viszont olyan jól sikerült, hogy a robbanóanyag sem fogja, pedig nagyon útban van.)

Nem lehetünk eléggé hálásak szeretett uralkodónknak, hogy érzékelve az éppen húszadik éve fennálló válság első jeleit, reaktiválta Haynau  tábornokot, valamint világossá tette, hogy Petrovics 92%-os tetszési indexe nem fogja elvakítani, és továbbra is bízik a csendes többség támogatásában.

Világosan kell látnunk ugyanis, hogy most sincs alternatívája a jelenlegi kormánynak, hisz az ellenzék nem rendelkezik húsz éves kormányzati tapasztalattal, és annak egyetlen képviselőjét sem mutatták még be az udvarnál. Különösen nevetséges, hogy ez a kis Napóleon utánzat úgy akar kormányozni, hogy nincs semmiféle programja, míg a kormány csak a hídépítés területén tapasztalatok és tervek garmadáját tudja felmutatni.

Az egzaltált lengyel forradalmár Bem József kultuszába temetkező ellenzék tüntetésének szétverését pedig csak azok nem tekintik a gondoskodó állam békegesztusának, akiket elvakít a nyilvánvaló igazsággal szembeni csakazértis ellenállás romantikája.

Nem szabad megriadnunk attól, hogy világossá tegyük, ez az ember Petőfi (Petrovics) Sándor az oka minden bajunknak, nincs olyan kormányzati cselekvés, amelybe nem tette be vérrel szennyezett mancsát, ellehetetlenítette az államapparátus működését, szárazabbra fordította az éghajlatot és megtévesztett tömegek bábjává tette a nagylelkű császári akaratból létező parlamentarizmust.

Mert milyen alattvaló az, aki nem tudja magától őfelsége gondolatát, aki képes az eleve adott, a helyestől eltérő álláspontot képviselő kalandorokra adni a szavazatát, ellenzékkel obstruálva a közakaratot kifejező országgyűlés munkáját.

Március 15. emléke arra kell, hogy indítson bennünket, hogy nem keveredhetünk politikai kalandorok hálójába és feltétlenül bíznunk kell felkent vezetőink géniuszában, akik egyszer bizonyosan elhozzák nekünk a stabil élelmiszerellátást, ha nem is jövőre, de mindenképpen előbb, mint ahogy arra az önjelölt petrovicsok képesek lennének.

A fenti írás a Népszabadság 1868. március 15-ei számában jelent meg a miénktől balra, a hat huszonkettedik hatványa plusz kettő helyen található univerzumban létező Földön, ahol a baloldali liberalizmus már az 1850-es években megjelent és szárba szökkent.