A negyedik birodalom

 2015.03.24. 13:01

A 2014-es politikai év a legijesztőbb volt a rendszerváltás óta elmúlt 25 közül.

Ez volt az első olyan év 25 után ugyanis, amikor a közép-európai térség újra a világpolitika közepébe keveredett és egyúttal a magyar belpolitikában is megjelent újra a nyilvánvaló nagyhatalmi nyomásgyakorlás.
Ijedségünk oka az, hogy a játék szereplői pontosan olyan hülyének bizonyultak kívül és beül egyaránt, mint bármikor máskor a huszadik században.
Ebből szerintem az következik, hogy a huszadik század nem ért véget, mint ahogy azt 1990-ben optimistán feltételeztük, hanem még mindig ebben az ostoba, gonosz, tragikus és sehova sem vezető században csücsülünk, amely oly sokunkat megölte, megnyomorította, boldogtalanná tette, amely elveszejtette majd minden hagyományunk, amely a jelenlegi romokat hagyta a falvaink és városaink helyén, amely oda vezetett, hogy Európa ma úgy a világ legjobb helye, hogy szinte semmi jövője nincs.
Ha a huszadik század fogalmaiban gondolkozunk, akkor ez a század Németország évszázada. Ebben a században a németek többször is nekirugaszkodtak annak, hogy Európa vezető hatalmává váljanak. Ott hibáztak, hogy ebből a lendületből egyúttal a világ vezető hatalmává is akartak válni, ami nem sikerülhetett Anglia, Franciaország, Amerika és Oroszország ellenében. Ezek a hatalmak együtt voltak csak elég erősek, hogy legyőzzék a németeket, de a Szovjetunió jelenléte miatt mind a két nagy háború végén előnyösnek tűnt Németországot életben hagyni. Németország pedig újraéledt és megnyerte a békét. A német munkás már az ötvenes évek végén jobban élt, mint az angol vagy a francia és a német gazdaság töretlenül fejlődve lett nemcsak Európa legerősebb gazdasága, hanem a világ meghatározó és legstabilabb gazdasági hatalma is. És Németország ezt a gazdasági hatalmat mostanában elkezdte átkonvertálni politikai hatalommá is. Európában már nincsenek ellenfelei, Franciaország és Anglia eljelentéktelenedett, Oroszország kiszorult Európából, az EU gyakorlatilag Németországból él. Kész szerencse, hogy legalább hadseregük nincs, az önálló Angol és Francia atomütőerő legalább arra jó, hogy az eltunyult népek országait ne lehessen egy erősebb zászlóaljjal elfoglalni. Meg persze a németek megtanulták, hogy háborúzni nem szükséges a befolyás megszerzéséhez, gazdaságosabb a gazdasági hatalom.
A szép csendben kiépülő Negyedik Birodalom az egyesítés óta eltelt évtizedekben úgy érte el a német gazdasági élettér soha nem látott kiterjesztését, hogy senkinek nem jutott eszébe ellenezni azt, mert a németek rendszeresen kisegítették a csődre felettébb hajlamos jólétinek álmodott államokat.
A németek az oroszokkal is kibékültek, legalábbis gazdaságilag és ez a folyamat vezetett el oda, hogy az amerikaiknak hirtelen eszébe jutott visszatérni Közép-Európába.
Az USA ugyanis azt a bevált technikát kívánja alkalmazni, hogy olyan ellenfelet keres magának, akit valószínűleg le tud győzni. A győzelem definíciója ebben az esetben elég különös persze, mert csak azt jelenti, hogy az adott ország, vagy nép meggyengül, hagyja az amerikai érdekeket érvényesülni. A fékekről és ellensúlyokról szóló duma pont annyira igaz, mint amit Brezsnyev elvtárs mondott a kommunizmusról. Amerika már a második világháború során túlvállalta magát, tényleg azt gondolta, hogy az angolok és a franciák által elhagyott, vagy tőlük elvett pozíciókat offenzíven meg tudja tartani. Erre azonban erő és gyarmatosítási szakértelem híján igazából sosem volt képes. Egykor világhatalom szövetségeseiből viszont ennek kapcsán alsó-középhatalmat csinált, Kínát pedig hagyta nagyhatalommá lenni. A Szovjetunió szétesése után pedig, nem tanulva a korábbiakból, megpróbált benyomulni annak közvetlen érdekszférájába és ellenséget csinált Oroszországból is.
Ez az amerikai gondolkodás azon alapul, hogy az EU és Oroszország szoros gazdasági együttműködése, amelyben az EU tulajdonképpen az erős Németország, szükségszerűen vezet el egy eurázsiai integrációhoz, ahol az orosz katonai potenciál és a német gazdaság olyan politikai erőt képez, amely minimum azonos erejű lesz, mint Amerika. Ez csak abban a rendszerben veszélyes, amelyben egyetlen szuperhatalom uralja a világot és az Amerika. Egy reálpolitikai gondolkodásban az USA és Európa(Oroszországgal) egyenrangú szövetségesek, amelyek így hatékonyan képesek ellensúlyozni Kína és India felemelkedését.
A német-orosz közeledés megakadályozása a szuperhatalmi logika megnyilvánulása és ennek logikájában kell a 2014-es európai történéseket elemeznünk. Amerikából nézve az új Németország olyan felemelkedő hatalom, amely már megszerezte az európai hegemóniát, az EU hálóján Ő a pók. És az orosz-német gazdasági szövetség jelentős erősödése is már gyakorlatilag tény. Oroszország megerősödött és stabil állam, amely vissza akarja szerezni (meg akarja tartani) azokat a pozíciókat, amelyeket évszázadok alatt megszerzett, legalább azokat, ahol orosz a népesség, vagy ahol a lakosság az orosz uralomtól többet remél, mint valamelyik utódállam hagymázas elitjétől.
Magyarországról nézve a német felemelkedés nem olyan, mint Lengyelországból, Csehországból, Hollandiából, vagy Dániából, vagy akár Angliából, vagy Franciaországból. Magyarország Németország leghűségesebb szövetségese, nálunk a német második világháborús megszállás nem olyan tragikus emlék, mint másutt, hiszen például liberális felebarátaink komoly munkát fektettek abba, hogy elmagyarázzák a magyar társadalomnak, hogy nálunk minden rosszat a magyarok csináltak (még csak nem is a nyilasok), így a németeket mi nem utáljuk, egyenesen szeretjük őket. Mi a ruszkikat rühelljük, akiket viszont fura módon a magyar közgondolkodás nem tekint azonosnak az oroszokkal (hanem a szovjetekkel) és így van bennünk némi tisztelet a nemzeti nagylétüket visszaszerezni kívánó orosz nemzet felé. A német hatalom felemelkedése érthető aggodalmat vált ki (inkább zsigerit, mint reálisat) az egykor megszállt és félig kiirtott országokban, ahol sok helyen, különösen Lengyelországban, a mészárlás felét egyébként (történelmileg is) az oroszok végezték el. Ezek az országok félve tekintve nyugatra és keletre egyaránt az amerikai támogatást tartják szükségesnek ahhoz, hogy biztonságban legyenek. Ez történelmileg helyes gondolkodás talán, de nem számol a realitásokkal, azzal, hogy ma (mint egyébként mindenkor) az erők egyensúlya és a sok egymásrautaltságból és keresztgaranciából következő érdekegyezés az, ami garantálhatja a nemzetek szabadságát.
De Amerikának ez nem érdeke, pontosabban Amerika annyira elvakultan hisz saját szuperhatalom státuszában, hogy a káosz létrehozásában és fenntartásában érdekelt még Európában is. Amerikának nem érdeke Európa és különösen nem Németország megerősödése. Amerika abszolút gyenge hozzá, gazdaságilag is, katonailag is, politikailag is, hogy uralja az itteni folyamatokat, de abban bízik, hogy az ukrán válság, amely garantáltan évtizedes lesz, egymásnak ugrasztja nemcsak a németeket és az oroszokat, hanem mindenki mást is a térségben és a gazdaság lefékezésével lassítja Németország gazdasági felemelkedését.
Európa és Amerika érdekei nagyon nem esnek egybe. Jelzem, szinte soha nem estek egybe a második világháború óta. Ennek a felismerése még hátravan az európai elitek számára, mintahogy annak az elfogadása is, hogy önálló, valódi hadsereg nélkül (tehát katonáskodásra hajlandó nemzetek nélkül) az EU nem lesz képes ellentmondani az USA-nak soha. Pedig Amerika igényeinek kiszolgálása már most is többe kerül, mint fenntartani egy milliós, technikailag korszerű, azonnal bevethető európai haderőt). Amely haderő léte egyébként azonnal ellensúlyozná is Oroszország elszemtelenedését.
A magyar külpolitika, már régen, a visegrádi együttműködés elindításával is, felismerte, hogy a nagyhatalmi erőszak megakadályozáshoz egyszerre szükséges a kétirányú (keleti-nyugati egyensúlyon alapuló) külpolitika mellett, az egyre erősebb lokális összefogás. Ezt a lokális összefogást mindig is akadályozni akarták az amerikaiak és Európa nagy országai. Németország európai túlsúlya már olyan nagy, hogy egymaga erősebb, mint Anglia és Franciaország és a többi együtt. Ha sikerül egy közép-európai szövetségi rendszert kialakítania Amerika kiszorul innen és Németország egyenrangú tárgyalópartnere lehet Oroszországnak. Magyarország „oroszbarátsága” ma Németország érdeke leginkább, fenntart olyan kapcsolatokat a térségben, amelyek ellensúlyozzák az agresszív amerikai nyomulást.
Ennek jelei már látszanak és ez teljesen újfajta gondolkodást követel tőlünk a továbbiakban. Nem nagyon van más lehetőségünk, minthogy Németországhoz kötjük a sorsunk. Ez kétszer már nem jött be, de reméljük, hogy a németek most nem tolják el.

Címkék: külpolitika harmadik birodalom USA Németország Oroszország közép-európa

A bejegyzés trackback címe:

https://ennyiresenkinemlehethulye.blog.hu/api/trackback/id/tr657299997

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

eszterma 2015.06.25. 09:33:41

"Európa és Amerika érdekei nagyon nem esnek egybe. Jelzem, szinte soha nem estek egybe a második világháború óta. Ennek a felismerése még hátravan az európai elitek számára, mintahogy annak az elfogadása is, hogy önálló, valódi hadsereg nélkül (tehát katonáskodásra hajlandó nemzetek nélkül) az EU nem lesz képes ellentmondani az USA-nak soha. Pedig Amerika igényeinek kiszolgálása már most is többe kerül, mint fenntartani egy milliós, technikailag korszerű, azonnal bevethető európai haderőt). Amely haderő léte egyébként azonnal ellensúlyozná is Oroszország elszemtelenedését."
Abszolut így van.