Az elmúlt, nagyjából száz év magyar történetét, a fenti felsorolás első két tagja határozta meg leginkább.

Horthy és Kádár két korszak névadója és személyében meghatározója, akik mindketten egy hosszabb válságidőszak után kerültek hatalomra. Mindkettő saját erősen zárt világán belül, de reálpolitikusként, szélsőségesen behatárolt körülmények között volt kénytelen konszolidálni a rendszerét. Persze ellentétes irányból, de valahol a centrum felé.

Közvetve-közvetlenül mindkettő kezéhez tapad annyi vér, hogy ne tisztelhessük őket szentként, de a történelem ismeretében örömteli meglepetés, hogy egyik sem volt gyilkos abban az értelemben, amelyben ez a huszadik század vonatkozó időszakaiban szokása volt ez a hatalom gyakorlóinak.

Sem Horthy, sem Kádár nem élvezte a gyilkolást, a terrort, a fenntartott bizonytalanságot, nem kívánta a társadalmat saját, hagymázas, ideologikus mániái szerint átalakítani. Sőt mindketten állandó harcot folytattak saját szélsőségeseik ellen, és amikor azokat nem támogatta külső fegyveres hatalom, kordában is tartották őket. Mindketten elérték a lehetséges legnagyobb konszolidáltságot a rendszerük keretein belül, de persze nem tudták átlépni a saját árnyékukat.

Mindkettőjük rendszere szükségképpen vezetett egy zsákutcába, mert kitűzött céljaik, rajtuk kívülálló és általuk be nem látható okokból elérhetetlenek voltak.

Horthy esetében az európai történelem iránya tulajdonképpen nem tette lehetővé a területi revíziót, mert még utólag is (pedig akkor könnyen lehet általában) nehéz olyan reális cselekvési láncot felmutatni, amelynek végén Magyarország a ténylegesnél lényegesen jobb helyzetben találja magát a háború végén.

És Kádár számára sem volt igazából más lehetőség, mint az, hogy fokozatosan enyhítve a bolsevista gyakorlatot remélje a legjobbakat. Élete végén tapasztalható lelki összeomlása olyan emberi reakció, amely mutatja, bizonyos értelemben nem tévedett a magyar nép, amikor a hatvanas évek végére megszerette Kádárt.

Mindketten elsöprően népszerűek lettek hatalmuk zenitjén, az állandóság és kiszámíthatóság megtestesítői voltak és személyük maga stabilizálta a rendszert.

Erre a stabilitásra és a reményre vágyik a nemzet, az ország jól láthatóan azóta is.

Horthy az I. világháború, országvesztés és bolsevik diktatúra után került hatalomra, a korszakát megelőző iszonyú évek már önmagukban legitimálták a lakosság nagy része számára, a Főméltóságú Úr nemzeti középosztályon alapuló, a korábbi társadalmi viszonyokat megőrizni kívánó, minimálisan reformálható rendszerét. Horthy azonban nem vezette és határozta meg úgy rendszerét, mint Kádár, valójában a történelmi uralkodó osztály és a nagytőkés réteg valamiféle konszenzusa alakította a politikát.

Kádár olyan másfél évtized után került hatalomra egy nemzeti forradalom leverőjeként (és csapott hozzá még vagy öt évet a rémálomhoz), amely után minden javulás hatalmasnak tűnhetett. Kádár ideológiai korlátai között, mentális hanyatlásáig nagyon erőteljes meghatározója volt rendszerének és annak csődbevezetésének is, de ez a rendszer meglepően emberi volt, sajnos abban is, hogy rendszerszabállyá szervezte a rossz emberi tulajdonságok egész gyűjteményét, a középszerűségtől a lopkovickodásig.

Mindkét rendszer végére jellemző volt az, hogy a társadalom nem igazán akart tudomást venni arról, hogy vége van a korszaknak, az a világ amiben éltek véget ér.

Úgy tűnik, Magyarország, a magyar nemzet 100 éven belül harmadszor kerül ugyanabba az örvénybe. A romlásba rohanó ország elitjének figurái riasztóan egyformák minden drámánkban.

A szeretett Ferenc József apostoli király egy teljesen értelmetlen háborúba viszi birodalmát és minket. Sokan látják, hogy ez az út a semmibe visz, de tenni senki nem tud semmit. Jön Károlyi, egy gyenge, válaszokkal nem rendelkező, harmadrangú politikus, aki megcsinálja a helyet Kun Béláéknak. Az újabbkori magyar történelemben azidáig példátlan mészárlások után rövid átmeneti időszakok és kormányok után találja meg Horthyban az „emberét” a magyar régivágású elit és később az ország.

A „Horthy-rendszer” utolsó éveit az a feloldhatatlan probléma határozta meg, hogy a két agresszív birodalom háborújából valahogy ki kellett volna maradni, úgy hogy a magyar érdekek is érvényesüljenek. A világméretű összeomlás romjai között a megszállás keretei között a polgári politikusoknak nem sok tere maradt, a demokratikus epizódot újfent követte a bolsevik diktatúra Rákosival. A reformálhatatlan, példátlanul szélsőséges és gonosz diktatúra által rövid idő alatt kitermelt generális válság kezelésére először a rendszer „szelídebb” embere,  Nagy Imre volt a válasz. Az inga visszalendülése a szélsőbaloldal irányába vezetett   56-hoz, valamint ahhoz a felismeréshez, hogy hosszabb távon a terror működésképtelenné tesz mindent és hogy az elmebajos tömeggyilkosok, hiába jó kommunisták, képtelenek a rendszer konszolidálására. Kádárnak 10 év kellett arra, hogy népszerűvé váljon és valahogy megint úgy esett, hogy az öregedő vezető korszakát egy világpolitikai változás zárta le.

A világhelyzet változása következtében az átmenet sebessége igen lassú, valamint kevésbé kataklizmatikus és véres, mint a korábbiakban..

Az úgynevezett „demokratikus korszak (immár a harmadik) produkálja a szokásos diszfunkciókat, valamint jól érzékelhetően képtelen megfelelni a kor kihívásainak és a nemzet igényeinek.

Az elhúzódó válság kormányai (Antall-Boros-Horn) után Orbán kísérletet tett egy a magyar viszonyokhoz illeszkedő (valóban, retorikájában inkább a Horthy, mint a Kádár rendszerre hajazó), a gazdasági érdekcsoportokat jobban megregulázó, a forrásokat egyenletesebben elosztó, középosztály-centrikus, érzelemvezéreltebb rendszer kialakítására. Miután megfeledkezett arról, hogy a kádári átlagember érzelmeit is figyelembe vegye, a „baloldal” totális ellentámadása éppen, de sikeres lehetett.

Medgyessy, az igazi gyenge ember, Károlyi méltó utóda, pedig megteremtette a lehetőségét annak, hogy a hátán felkapaszkodjon a hatalom legfelső csúcsára korunk Kun Bélája, Rákosi Mátyása, az ember, aki felépíti a kapitalizmust, ha az elmaradott lakosság nem is akarja.

De a rohadt demokratikus keretek miatt még mindig ott van Orbán, nem lehet lecsukatni, még kiiktatni a politikából sem és rövid négy éve egyre inkább az aranykornak tűnik fel.

A válság és a várható összeomlás okai 56-hoz hasonlóan inkább belső eredetűek (habár most is ugyanúgy ránk kényszerítenek egy gazdasági struktúrát és politikai eszmerendszert kívülről).

A „demokratikus” periódus most szokatlanul hosszú és a nemzetközi körülmények nem teszik lehetővé jelenleg inkább a bolsevisták, a kommunisták számára, hogy a szokásos módon megszabaduljanak ellenfeleiktől.

A demokraták nélküli demokrácia nyilvánvalóan működésképtelen.

Pontosabban szólva a választások csak az érdekcsoportok közötti küzdelmek elleplezésére szolgálnak és az uralkodó haladó, „liberális” ideológia nyíltan hirdeti, hogy hiába rendelkezik rendszeresen a választók (közel) felének támogatásával a „jobb” oldali ellenzék, valójában nincs helye a „becsületes” emberek társadalmában.

Ráadásul a „bal” oldali elit minden tekintetben örököse az előző diktatúra vezető rétegének.

Miféle demokrácia is lehetne az ilyen? Olyan, amelyet senki nem vesz igazán komolyan. A „jobb” oldal sem, de neki azért lényegesen több oka lehet a gyanakvásra.

Mindezek mellett nyolcvanas évek közepe óta, a kilencvenes évek elejétől gyorsuló ütemben, a magyar társadalom egy a mindennapi életet egyre jobban felforgató és a biztonságot és kiszámíthatóságot ellehetetlenítő válságban él. Ez a válság, amely a korábbiakkal ellentétben olyankor következik be, amikor a nemzetközi körülmények kedvezőbbek és az ország önrendelkezési potenciálja, nagyobb, mint az elmúlt száz évben bármikor (mégha most is felettébb korlátozott), ugyanúgy a társadalmi elit jelentős része által eltagadásra kerül, mint a korábbiak. 

Az hogy demokratikus körülmények között, mely körülményeket korábban minden bajok gyógyírjának tartottak, az ország jelenlegi állapotába juthatott, jól láthatóan, fokozatosan ugyan, de biztosan és visszafordíthatatlanul, diszkreditálja, erodálja a demokrácia, mint rendszer reputációját.

Ma az ország minden dolgok egyenlegét tekintve (pénzügyileg, gazdaságilag, erkölcsileg, demográfiailag, nemzetközileg, öntudatilag, stb.) rosszabb állapotban van, mint akár a Kádár korszak utolsó éveiben.

Biztos, hogy valamely közgazdasági elmélet mentén meg lehet magyarázni, hogy még sose volt ilyen jó (pl.: az utolsó békeévhez képest mennyit nőtt a plazmatévék száma), de a mindennapi élet minősége, hangulata, általában az életérzés, amely eluralja az országot, tükrözi a válságot, ami az élet minden darabkáját áthatja.

Ez az életérzés hasonlóan a Kádár-rendszer lassú bomlásának hatásához lassan szivárog bele az emberek életébe.

A „rendszerváltás” csak néhány tízezer ember eufórikus kalandja volt, a döntő többség részvételét a folyamatokban a rezignáció, az apátia és a beletörődés jellemezte.

A tömegek az évek alatt minden megválasztott miniszterelnököt megajándékoztak kimagasló várakozásaikkal, szeretetükkel és ez a szeretet átcsapott néha, rövid időre, még a szavazótáborok határain túlra is, hogy aztán az első csalódáscsomag és/vagy médianyomás után újra magukba forduljanak.

Az emberek tudják, hogy válság van, és nem bíznak a politikai osztályban és általában a politikusokban sem.

A „baloldali” elit az elmúlt 18 évben a politikai kommunikációját teljes mértékben a diktatúra vezető rétegén kívülről érkező új politikai csoportok nácizására és erkölcsi diszkreditálására építette. Nem is volt más esélyük eleinte, hiszen el kellett felejtetni felelősségüket a diktatúrában.

Amikor kormányra kerültek újra, kormányzati teljesítményük felettébb gyenge volta, valamint a nyilvánvalóan korrupcióra épülő klientúraépítésük kényszerítette őket arra, hogy a demokráciáról azt sugallják, rablóhordák vetélkedése zajlik csupán.

Az emberek ennek következtében a politikát gyakorlatilag a szervezett bűnözés egy ágának tartják.

Attól tartok, hogy a kialakult helyzetnek, a felek teljes tárgyalóképtelenségének, az egymás iránti megértés teljes hiányának nincs a jelenlegi rendszeren belüli feloldása.

Orbán Viktor ma attól az, aki, hogy gyakorlatilag húsz éve próbálnak belőle mindenféle médiaeszközzel fasisztát, nácit, miniducét, diktátort, vezért és kancellárt csinálni. A „baloldali” média megteremtette a Rémet, amely veszélyezteti mindazt a jót, amit a mindenkori baloldali kormány adni tud.

Csak azt felejtették el, hogy a mindenkori baloldali kormány vagy 60 éve alkalmatlan a kormányzásra, válságról válságra, társadalmi katasztrófától, társadalmi katasztrófáig vezeti az országot és még a bocsánatkérés formaságára sem méltatja az istenadta népet.

Orbán Viktor már rég nem ember, hanem intézmény. Annak a várakozásnak a megtestesítője, hogy van élet a haladó, „baloldal” által kínált vadkapitalista, válsággyártós és válságkezelős káoszon kívül is.

A „baloldal” abban az illúzióban él, hogy Orbán Viktor választásokon fog hatalomra jutni és utána fogja „örökre” bebetonozni magát mindenféle furmányos jogi és egyéb trükkökkel. Kétségtelenül erre van esély, ha sikerül ellavírozni még egy-két évig és a szokásos médiahenger lenyomja a Fidesz támogatottságát annak természetes szintjére, választási eredményben számolva 45-48% tájára. De ehhez még kormányozni is kéne addig és elkerülni a sokkal valószínűbb gazdasági, pénzügyi katasztrófát.

Akkor is valami ilyesmi lehet, ha a Fidesz a választáson átlépi az 50%-ot és az már nem normális választási győzelem, hanem földindulás, amely ha nem is eredményez kétharmados többséget, de könnyen ahhoz vezethet, hogy simán ki tud kényszeríteni drasztikus közjogi változásokat a győztes.

De a legvalószínűbb forgatókönyvek nem ezek, hanem az, hogy sikerül a szocialistáknak a gazdasági csődig, vagy egy olyan politikai krízisig elmanőverezni magukat, amikor már nem lesznek lehetőségeik többet és nem lesz Orbánnak alternatívája.

Ha ez a krízis egybeesik egy világgazdasági, vagy egy európai gazdasági-politikai válsággal a szocialista-szabaddemokrata elit külső segítségre nem számíthat, egyből ott találhatjuk magunkat egy domináns párt által uralt többpártrendszerben. Önmagában az energiaárak elszabadulása is elvezethet oda, hogy a társadalom minden különösebb demokratikus aktus nélkül megszűntnek tekinti a mandátumukat egy hideg novemberi reggelen, elfogy a hatalmuk valahogy, mint 1989 őszén.

A szocialisták tényleg abban a hitben vannak, hogy a nyugat azért választotta őket, mert ők a jobbak, vagy erkölcsösek, vagy szalonképesek. Pedig csak azért esett rájuk a választás, mert nekik volt gyakorlatuk a szervilizmusban, a hazaárulás bársonyos formáiban, továbbá nem rendelkeznek szilárd ideológiával és érzelmi kötődés csak a bankszámlájukhoz fűzi őket. De ez a támogatás csak addig jár, amíg rendet tudnak tartani és tudják biztosítani a gazdaság „eurokonform” viszonyait.

Komoly népmozgalmak esetén az EU hirtelen majd rádöbben arra, hogy ezek a fiúk korábban nem is voltak demokraták és felfedezi Orbánban a nagyformátumú államférfit, aki a nehéz időkben is felemelve tartotta az emberi jogok fáklyáját (vagy valami ilyesmi).

A válság mélypontján  majd azért kiált boldog-boldogtalan, hogy végre valaki tegyen rendet. És a magyar társadalom erre a feladatra Orbán Viktort izzadta ki. És a munka oroszlánrészét a „baloldali” értelmiség végezte el! A tipikus esete ez annak, amikor az anyja tejében főzik meg a gödölyét.

Antifasiszta felebarátaimmal ellentétben, mérsékelten optimista vagyok az Orbán-rendszer mindennapjait illetően.

A „liberális” vircsaft véget ér, visszatérünk a szimpla jogállamhoz, a válságkezelés kellemetlenségeinek enyhítése érdekében lesz korrupció ellenes harc, meg néhány milliárdot vissza kell majd fizetni, továbbá újra jó lesz a hagyományos középosztályhoz tartozni. Az öngondoskodás helyett, a családon és a szűkebb közösségen belüli szolidaritás kerül előtérbe, a tankötelezettség és minden egyéb kötelezettség be lesz tartatva. És lesz szolid növekedés.

Nettó fasizmus ez, nem kérdés, de nagyon fogjuk szeretni, mert lesz tekintélye a rendőrnek, a tanárnak, az államnak és biztonságban leszünk újra (ezt fogjuk érezni legalábbis).

Sőt a Népszava is megjelenik majd és ugyanazok a hülyeségek lesznek benne, mint most.

Ja és Orbán Viktor is úgy érzi majd, hogy ő is helyén van végre.

De kit érdekel? Feltéve ha rend van.

Ilyen az ember, hajlamos lemondani a szabadsága egy részéről a biztonsága és a nyugalma érdekében.

(Megjegyzendő, hogy e felsorolásból azért marad ki Nagy Imre és Horn Gyula, mert a Sors megtagadta azt, hogy korszakot nevezhessenek el róluk, de személyiségük alkalmassá tette volna őket erre. Nagy Imre lehetett volna egy szeretett reformátor 53 után, ha megkapja a lehetőséget az oroszoktól. Horn Gyula pedig az átmenetet rövidíthette volna le azzal, ha kétségtelenül meglévő képességeit nem a hiénák pacifikálására kell fordítania, hanem egy stabil rendszer kiépítésébe kezdhet. Persze szükséges lett volna  ehhez az is, hogy fiatalabb legyen egy kicsit, továbbá nem kellet volna bevonnia az SZDSZ-t a kormányzásba, meg persze Napóleont sem.)