Azt már régóta tudjuk, hogyha valamit el akarunk intéztetni társadalmi szinten, akkor még úgyis jobban járunk, ha politikusokra bízzuk a dolgot, mintha a jogászokra és a közgazdászokra testálnánk a megoldás terhét.
Én készséggel elhiszem, hogy a kúria jogállami döntést hozott a „devizahitelezés” ügyében. A baj csak az, hogy nem mellesleg a döntés igazságtalan, értelmetlen, továbbá társadalmilag haszontalan, sőt kifejezetten káros. Viszont törvényes és europer, továbbá ismételten jogállami.
Vegyük először „közgazdaságilag” a problémát:
Az ember azt gondolná, hogy a bankok, akiknek az a dolga, hogy kölcsönt adjanak az embereknek és a vállalatoknak, abban érdekeltek, hogy az adósok stabilan fennálló törlesztőképességgel rendelkezzenek, azaz a már fennálló hiteltartozások a gazdaság átlagos kilengéseit is figyelembe véve általánosan visszafizethetőek legyenek. Az adósok a törlesztőrészlettől ne kerüljenek lehetetlen helyzetbe.
Ezt az alapelvet a devizahitelezés példátlan felfutása során láthatóan nem vették figyelembe. Miután elvileg (mint már tudjuk mindent manipuláltak, amit tudtak, a válság előtt /és gondolom utána is/) a nagybankoknak sincs hatása a devizaárfolyamokra semmiféle biztosíték nem volt arra, hogy az árfolyamok nem változnak meg úgy egy jellemzően több éves, évtizedes távlatban, hogy adósok tömege válik fizetésképtelenné.
A devizahitel nem jogi értelemben volt „hibás termék” elsődlegesen, hanem közgazdaságilag. Irreális kockázatot tartalmazott minden egyedi adós esetében és ebből következően irreális kockázattal járt a hitelezők számára is, ha a saját szerződéseiket komolyan gondolták, illetve ha elhisszük, hogy nem voltak rejtett célok és folyamatok a devizahitelezés hátterében.
Nem túlzás irreális kockázatról beszélni, hiszen ha nincsen állami beavatkozás, akkor közvetve, vagy közvetlenül a magyar lakosság 15-20 %-át hozta volna a 2010-es évekre lehetetlen helyzetbe a devizahitelezésből következő elszegényedés, végrehajtás, kilakoltatás. Százezres nagyságrendben csúsztak volna 10 éve még hitelképes középosztálybeli magyar családok a mélyszegénységbe.
Persze a „kormányzati segítség” korlátozott volta nem választható el attól a ténytől, hogy a banki különadók jelentős részben szolgálták annak az extrajövedelemnek a visszaszedését, amit a bankok a devizahitelek elszaladt törlesztőrészleteit fegyelmezetten fizető magyar középosztálybeli családokon kerestek. Mert hatalmasat kaszáltak ezen, ugyanis az egész szerződéses környezetet úgy alakították ki, hogy ne lehessen menekülni ebből a csapdából. Ugyanis valójában ezek mögött a hitelek mögött kockázati értelemben a bankok oldalán nem volt deviza, hanem trükkök százai, amivel álköltségek tömegével terhelték meg az adósokat. Mert a bankok könyvelni azt tudnak, ők tudják ezt a legjobban.
Jogi értelemben a „devizahitelezés” a jogállam klasszikus problémájára világít rá. Arra, hogy a modern társadalmakban, ahol a virtuális „piac” biterdejében teljesen követhetetlen folyamatok zajlanak, vagy ahol a technológia naponta haladja meg a lehetetlent a hagyományos jog elvei egyszerűen nem működnek, nem beszélve a liberális jogállam bornírt dogmáiról.
Manapság bárki tehet olyat, ami a cselekmény pillanatában nem törvénysértő, de akár rövid távon is ellehetetleníti emberek millióinak életét. E cselekmény lehet technológiai fejlesztés, vagy egy technológiai folyamat rejtett mellékterméke, de lehet olyan pillanatnyi előnyöket kínáló „szerződés” is, amiben a másik szerződő fél egyszerűen nincs tisztában a hihetetlenül bonyolult és nem kis részben rejtett környezet kontextusaival.
Amikor a kúria csekély értelmű jogászai a szerződések érvényességének általában helyes fontosságára hivatkoznak azt a szűklátókörűséget képviselik, amely korunk gondolkodásában mindenütt fellelhető, jelesül, hogy a jog erősebb a természet, a fizika, a biológia, a matematika szabályainál.
A devizahiteles probléma ugyanis jogon kívüli. És ezt az egyik legfelsőbb fórumnak el kellene ismernie. Nem minden áll a törvények hatalma alatt, van akkora baj, van olyan probléma, amikor a jog képviselőinek ki kell mondaniuk, hogy az adott dologra nincs törvény és nem is lehetett, mert ami történt (történik), az nem volt elképzelhető 5 vagy 10 évvel ezelőtt. De beteges omnipotencia hitük nem engedi meg nekik, hogy széttárják a karjukat és azt mondják: Itt a törvények betartása akkora igazságtalanságra vezet, olyan kárt okoz, hogy erre a mindennapi használatra szánt törvényeink nem alkalmazhatóak.
Persze egyszerűbben is meg lehet fogalmazni ezt.
Ha az emberek igazságérzete rendszeresen és nagyon nem esik egybe a bíróságok törvényértelmezésével, akkor nemcsak a népnek kell elgondolkoznia azon, hogy mi nincs rendben a fejében.
A jogállam a miénk és nem mi vagyunk a jogállamé. A bírák a mi bíráink, nemcsak nekünk kell figyelembe vennünk az ő döntéseiket, hanem nekik is oda kell figyelniük az emberek hangjára. Nem azt mondom, hogy népítéletet kell mondaniuk, hanem azt, hogy ki kell gondolkozniuk a jog világából, sokkal világosabban kell kommunikálniuk a jogalkotókkal és nem a jogot, hanem az igazságot kellene vezérlő csillaguknak választaniuk.
Valójában nem a törvény képviseli a bíróságot, hanem az emberek, a bírák és a bíróság. Ideje lenne észrevenni, hogy a magyar bíróságok ítéletei egyre messzebb esnek a mindennapi élet igazságaitól az átlagember természetes igazságérzetétől.
Én azt szeretném hogy a Kúria ítéleteinek mondataiból áradjon az igazságra, a jóra törekvés.
Most csak a szánalmas gyáva jogászkodást tapasztalhattam meg, azt, hogy a bírák meg akarták úszni a dolgot. Féltek a bankoktól, talán még Orbán Viktortól is, csak a néptől nem féltek egy cseppet sem.
Pedig az istenáldotta nép lesz az, nem is olyan sokára, ha így mennek a dolgok, aki letépi róluk a talárt és megetet velük egy jogegységi határozatot.
.